Descriere - Terapia prin Cultura, editie bilingva Romana - Maghiara
Amikor másképpen pengeted a lélek húrjait
Kedves olvasó, Ön egy szerelemrÅ‘l szóló könyvet tart a kezében. Arról a szerelemrÅ‘l, amely akkor súlyt le, amikor a legkevésbé számítasz rá, amely egy olyan személy életét rengeti meg, aki számára párkapcsolatban élni egy teljességgel
idegen dolog, egy olyan nÅ‘ életét, aki a szerint a férfiak "szegény lények, akiknek az eszük valahol nadrágjuk két szára között vesztÅ‘dött el”, "Erósz, a szerelem istenének eltévelyedett beduinjai”.
a€‘ A fÅ‘szereplÅ‘, Maria Bart életében nincsenek hirtelen fordulatok, de nagy elvárások se, ahhoz szokott, hogy délig alszik, elegánsan öltözködik, és a lelkét gondosan elzárja mindenkitÅ‘l, egy antiromantikus lény – megszokott életútját nem szegélyezik könnyfakasztó események, rózsaszirmok, kagylók, kavicsok, vagy fényes csillagok, aki mindenféle önámítás nélkül tekint "a kigyúrt, napbarnított férfitestre”.
Maria Bart egy művésznÅ‘, aki nem az azonnali dicsÅ‘séget keresi, sem a sajtó meg a közönség elhamarkodott elismerését, hanem idÅ‘t szán tehetségének, amely tolakodó nyomulás nélkül biztosít helyet számára a művészvilág kiválasztott területén, mint ahogy a fűszálak törékenyen és méltóságteljesen átfúrják magukat az
aszfalton: "Megvetem a kitaposott ösvényeket, a recepteket, a közönséges tömeg mérvadó szabályait. Nem alkalmazkodom a világhoz. Van egy saját világom”.
Egy fotóművész, aki kiemelkedÅ‘ tanulmányi eredményekkel végezte a fÅ‘iskolát és a magiszterit, majd doktori címet szerezett a Londoni Művészeti Egyetemen. Maria Bart fekete-fehér fényképeket készít, fÅ‘ként az esÅ‘rÅ‘l, a jótékony és tisztító hatá –
sú esÅ‘rÅ‘l, amely felüdít, a fény és árnyék játéka, amely lenyűgöz és magával ragad.
Erre a nÅ‘re, aki eddig nem találkozott "senkivel, aki képes lett volna lelkem húrjait, észrevétlenül, ennyire másként megpendíteni”, rátalált a szerelem. "Letettem a telefont, a szívem, mint kristályvizű szökÅ‘kút, de nem is, inkább, virágos
tisztás. Megváltozott önmagam fedeztem fel, akiben egyre kevesebb volt az egykori hervadt lényembÅ‘l. Mosolyogtam a szememmel, a testemmel, minden egyes önkéntelen gesztusommal, mint egy boldog gyerek, akinek az álma valóra vált. ErÅ‘t
vett rajtam egy állapot, késztetést éreztem, hogy megöleljem a fákat, a lepkéket és az esti szellÅ‘t. Végre éreztem, hogy élek.”
